Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kislány, aki mindenkit szeretett

2008.10.17

A KISLÁNY, AKI MINDENKIT SZERETETT

Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt.
Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban,
fésülködött.
- Szép fekete hajam van - mondta a pataknak, és mosolygott örömében,
hogy szép fekete haja van.
- Bizony szép - mondta a patak.
- És a szemem is nagyon szép - folytatta Brunella.
Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem
olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány
volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni.
A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy:
Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak! vagy: Olyan szépen
muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni! De Brunella nem mondott
ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta: - Ha behunyom a szemem, nem látlak. Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert
az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. Ugyan - gondolta
Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék.
De az erdőben kígyók is vannak - jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette
a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.
- Engem a kígyók is szeretnek - mondta. Most szépen megfésülködtem,
elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam - szólt a patakhoz.
- Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve
meg a Pakuk madár.
- Engem szeretnek - toppantott Brunella, és elindult.
A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella
megfordult, és azt mondta:
- És én is szeretem őket.
Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
Aztán, mondom, eltévedt.
De nem félt.
- Ugye, szerettek engem? - kérdezte a fákat.
- Szép kislány vagy - mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa
állt, találkozott a Tigrissel.
- Hrrr - morgott a Tigris - hogy merészelsz!
- Jaj, de szép hangod van! - mondta Brunella, és közelebb lépett. -
Nem morognál még egyet?
A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.
- Hrrr - morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.
Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis
mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!
- És az arcod is olyan kedves - mondta erre Brunella. -
Megsimogathatom? A Tigris tekergette a nyakát. Még hogy kedves az arcom - Gyorsan belenézett egy tócsába. - Igaz is, elég kedves arcom van. - állapította
meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a
Tigris hét éve mosolygott utoljára.
- Kedves kislány vagy - mondta - megsimogathatsz.
Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:
- Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.
A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát,
csodálkozva Brunellára nézett.
- Mit keresel itt, kislány?
- Eltévedtem - mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom,
abban a piros cserepes házban.
- Tudom - mondta a Tigris - pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.
Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.
Egy ligetnél megálltak.
- Tovább nem mehetek - mondta a Tigris - erre menj, egyenesen.
Hazatalálsz.
Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer
csak lát ám egy barna foltot. Nicsak - gondolta -, talán a Medve, és
megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt,
csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki,
elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek
mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.
De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart
bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.
- Ne szaladj el! - kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni
veled.
Most már mindegy - gondolta a Medve, és megállt.
- Ne gyere közelebb, mert megeszlek! - kiabált a kislányra.
- Jaj, de vicces vagy! - nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz?
A Medve elcsodálkozott.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- Ó, hát mert szeretlek! - nevetett a kislány, és kezet nyújtott
a Medvének.
A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.
- És miért szeretsz?
- Csak - mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad
sötétbarna.
- Igen - mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó
érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.
Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.
- Nem bántott? - csodálkozott a Medve.
- Ó - nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves
Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék.
- Ha akarod - mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a
hátamon.
- Az jó lenne - felelte a kislány - csak tudod, olyan éhes vagyok.
- A mézet szereted? - kérdezte a Medve.
- Nagyon. Mézet adjál - mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette
a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.
- Ugye, szép? - dicsekedett a Medve. - Rajtad kívül még senki sem
látta.
- Gyönyörű! - ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik
egymást a Medvével.
Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még.
Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.
- Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok - mondta,
amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.
A Medve mosolygott. Micsoda kedves kislány - gondolta - lám, azzal
törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt,
a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.
- Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan
hazaérsz - mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák
között, utána kiabált: - Gyere el máskor is!
- Jó! - kiáltott vissza Brunella.
Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott
vissza Brunella - megszólalt egy dörmögő hang:
- Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?
- Hát te ki vagy? - kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé,
és a fára kémlelt.
- Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok - dörmögött a hang -,
és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintelek a szárnyammal.
- Ó, de buta vagy! - mondta csendesen Brunella. - Látod, ha kedvesen
beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor
sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.
- Ugyan - mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és
még soha senkivel nem szerettük meg egymást.
- Talán nem is járt erre senki - mondta Brunella.
- De igenis - mondta a Pakuk madár - kétszáztíz éve egy nyúl és
nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy
nem is vettek észre.
- Na látod - mondta Brunella - lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk
madarat.
A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.
- Hát, te elég fura szerzet vagy - nevetett Brunella -, de a szíved
biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.
Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három
kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány
háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna,
úgy, mint a sárgarigó.
Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a
kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár
a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.
- Na, innen már látszik a házatok - mondta, és kitépett a szárnyából
egy tollat. - Ezt őrizd meg. Emlékül.
Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta,
amikor egy borízű hang reccsent rá:
- Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?
- Hát te ki vagy? - csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.
Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával
Brunellára célzott.
- Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.
- Dehogy lősz - nevetett Brunella - ki hallott már olyat, egy
kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó
ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek
engem.
- Igazán? Látszik a szememen? - kérdezte a vadász, és leengedte a
puskáját.
Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.
- Ne haragudj, hogy ijesztgettelek - mondta a vadász - nem tudtam, hogy szeretsz.
- Ó, én mindenkit szeretek - mondta a kislány -, s engem is szeret
mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a
Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.
- Az nem lehet igaz - mondta a vadász, és megszorította a puskáját. -
Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
- De igenis láttam - mondta büszkén a kislány - és biztos téged is
szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk
madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik,
amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár
meg az eukaliptuszfán.
- Ó! - mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.
- Megsimogatnál? - kérdezte tőle Brunella.
- Persze, persze - sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. - És
most már siess, mert esteledik.
Elváltak. A kislány a patakhoz ért.
- Szervusz, patak - mondta - látod, semmi bajom se lett. Mindenkit
szeretek, és engem is szeret mindenki.
Ekkor egy lövés dördült.
- A Tigris - mondta a patak.
Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott.
Eldördült a második lövés.
- A Medve - mondta a patak.
- Jaj, ne, nem akarom! - kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél
a harmadik dörrenést.
- A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár - mondta a patak.
A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak.
A víz zavaros lett a könnyeitől.
- Most már sohasem láthatod magad bennem - mondta szomorúan a patak -
csak talán akkor, ha behunyod a szemed.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.